2.RÉSZ

Fél órán keresztül zötykölődtünk a szántáson keresztül. Sikeresen lerágtam mind a tíz körmömet idegességemben, és már a szám is tiszta seb volt. Nem tehettem róla, aggódtam a többiekért és saját magamért is. Nem akartam úgy meghalni, hogy a város már nem élő lakói falnak fel.

- Esélytelen, hogy ezt az egészet túléljük! – törte meg a hosszú csendet Heechul.

- Senki nem mondta, hogy túl fogjuk élni. De meg kell próbálnunk – morogta Jonghyun a volán mögül. Én nem szóltam hozzá a témához, mert egyetértettem Jjonggal. Ha úgy állunk neki, hogy nem fog menni, akkor tuti vesztünk.

- Francba is már! – fékezett le újra Jonghyun. Ijedten dőltem előre a két ülés között, hogy meg tudjam nézni, mi a probléma.

- Ki kéne kerülni – húzta el a száját Hee.

- Na igen, csakhogy ez az árok több kilométer hosszú, nekünk pedig nem lenne annyi benzinünk. Minoék háza viszont itt van két-három kilométernyire, ha élnek, akkor biztos ott vannak. Hiszen azt a házat találtuk a legbiztonságosabbnak, amikor szórakoztunk – gondolkodott Jonghyun.

- Egyből meghalunk, ha bemegyünk a városba! – akadt ki Hee Jjong tervére.

- Tolass vissza ez utcányit! – gyulladt ki a fejem felett a nem létező kis villanykörte. A két idősebb úgy nézett rám, mintha én magam is élőholt lettem volna. – Ha abban az utcában indulunk el, akkor a fegyveripar épületének a hátsó bejáratánál kötünk ki. Ha van fegyverünk, akkor nagyobb eséllyel tudunk eljutni Minoékhoz – vezettem le a tervem egy részét, hogy megértsék, miről is beszélek.

- Igen, okoska, ez mind szép és jó. Csakhogy nem tudjuk a belépőkódot, és ha ott volt fegyver, akkor már biztos mindent elvittek - pattogott tovább Hee, ami kezdett kicsit idegesítő lenni.

- Én tudom a kódot, és a vésztartalék raktárt is tudom, hol van! – emeltem fel én is a hangomat, megdöbbentve ezzel a két társam. Heenek megszólalni sem volt ideje, mert Jonghyun beletaposott a gázba, és már tolatott is. Észre sem vettem, mikor váltott.

- Én nem merek kiszállni – bámult Hee kifelé. Mindhárman rettegtünk, hogy be kell sétáljunk közéjük, de ez volt az egyetlen megoldás.

- Taehyun, a csomagtartóban van két vascső. Vedd ki őket, kezdetnek megfelelnek! – mutatott mögém Jonghyun, én pedig teljesítettem, amit kért.

A két cső körülbelül egy méter hosszú és öt centi vastag volt. Ha elég erőset sózunk a fejükre, akkor talán meg tudunk párat ölni. Persze csak akkor, ha a valóságban is ugyanúgy működik a dolog, mint a sorozatban. Ott úgy volt, hogy ha a fejét széttrancsírozták, vagy eltávolították a nyakáról, akkor a zombinak vége volt. Remélem, itt is így lesz majd.

- Amúgy, minek van vasrúd a kocsidban? – érdeklődtem, mert nem tudtam hova tenni a dolgot.

- Fő a biztonság – kacsintott egyet. Végül is igaza volt.

Jonghyun nem egy csóró fiú volt, ezt a méregdrága autója is bizonyította. Nem sok gyereknek telik ilyenre. És ami szép az egészben, nem az apja vette neki, ahogy a legtöbb gazdag srácnak, hanem megdolgozott érte. Az apja ellenezte az elején, de amikor Jonghyun elmagyarázta, hogy sokkal nagyobb dicsőség, ha maga keresi meg a pénzt rá, mint ha ajándékba kapja, megértette. Persze, Jjong a szülinapjára kapott sportkocsit nem utasította vissza.

- Az egyik cső nálam, a másik Heenél lesz. Te jössz közöttünk, így mind biztonságban leszünk – adta ki az utasításokat Jjong, én pedig odaadtam a fegyvereinket nekik.

- Tegyünk be a táskánkba egy-egy innivalót, kis kaját, és egy pokrócot. A többi cucc felesleges. Így nem fagyunk meg, ha esetleg kint kell éjszakáznunk – ajánlotta fel Heechul.

Mindenki bepakolt. Bíztatóan egymásra néztünk, aztán kinyitottuk az ajtókat, és kiszálltunk.

Halkan, nagyon halkan közelítettük meg az utcát. Itt nem voltak olyan sokan, mivel a város e része nem volt olyan forgalmas. Biztonsági okokból, a fegyveripar miatt, átköltöztették az utca lakóinak egy részét két utcával arrébb. Figyeltük minden lépésünket, nehogy hangosabb zajt csapjunk, amivel magunkra vonhatnánk a figyelmüket.

Tíz-tizenöt méter után megláttuk az elsőt. Az agyonszaggatott ruhák lógtak rajta, megalvadt, már vérnek sem nevezhető anyag borította be. A nyakát már messziről észrevehető, undorító seb borította, és a fél karja meg sem volt, csak egy csonk, aminek bőr lógott a végén. Megálltunk, és láttam, hogy Jonghyun is a hányással küszködik, de szerencsére egyikünk sem tette meg.

A zombi nem vett észre minket, ezért mikor arrébb csoszogott, folytattuk az utunkat. A sarkon megálltunk, és kilestünk.

- Nem fogunk átjutni – suttogta Heechul. Igaza volt. Mindkét irányba nézve rengetegen voltak. Két vascsővel öngyilkosság lett volna a közelükbe menni.

- Mit csináljunk? – kérdeztem halkan. Hosszú csend vette kezdetét. Mindhárman erőteljesen gondolkoztunk, mitévők legyünk.

- Fel! – mondta Jonghyun, de mi csak értetlen tekintettel meredtünk rá. – Másszatok fel a tűzlétrán a tetőre. Ha van is zombi, annyi biztos nincs, mint itt lent – folytatta, mi pedig, mikor leesett, mit mond, elindultunk felfelé a magas háztömb oldalán. Hee ment előttem, kicsit lassan a kezében tartott cső miatt.

-Te, meg a hülye ötleteid Jonghyun. Baromira útálom a magasat, erre felkell másznom a tetőre – nyavalygott Heechul előttem.

- Ha, akarsz, menj a zombik között – morogta alattam a másik. Én csak a falat bámulva másztam, mert ha lefelé, vagy felfelé néztem volna, akkor tuti leesek.

Jjongnak igaza volt, tényleg nem volt senki a tetőn. Azért csak óvatosan haladtunk, folyamatosan nézelődve, hátha mégis előkerül egy. Elérve a tető másik oldalát, tanácstalanul álltunk meg.

- Én nem tudok ekkorát ugrani, Jonghyun – jelentettem ki kisebb pánikkal.

- Én sem – rázta a fejét Hee. – Ráadásul tériszonyom is van – fejezte be. Hát, amikor lenéztem, nekem is tériszonyom lett hirtelen, ami nem csoda, mivel tizennégy emeletnyi magasságban voltunk.

- Megoldjuk – nyugtatott minket, bár szerintem ő sem tudta, mit tegyen. Gondolkozás közben leültünk a betonra, és figyeltük, ahogy lent az élőholtak fel-alá bolyongnak, élelem után kutakodva.

Jonghyun közben felállt, és a tetőn mászkált. Néha eltűnt a kémény mögött. Aztán hallottuk, hogy szólít minket. Sietve mentünk utána. Egy nagyjából négy méter hosszú, és talán fél méter széles léc mellett guggolt.

- Ha ezt át tudjuk tolni a másik tetőre, akkor át tudunk rajta menni. Elég épnek tűnik, szerintem ha egyesével megyünk, akkor elbír minket – töprengett hangosan.

- Hát, próbáljuk meg, veszteni valónk nincs – lépett a másik végéhez Hee, és megemelte.

Odacipelték a tető végéhez, és óvatosan tolni kezdték. Az elején elég szépen haladtak, de mikor a feléhez értek, nehezebb lett a helyzet. A léc azon vége, amelyik a levegőben volt, kicsit lejteni kezdett. Ha nem tartjuk elég erősen, biztos, hogy hatalmas hangzavart keltve fog a betonra esni, idevonzva az összes zombit.

Amikor elérte a másik épület falát, már csak azzal kellett megküzdenünk, hogy a végét biztonságosan rá tudjuk helyezni a betonra. Rengeteget bajlódtunk vele, de hosszas szenvedés után végre a helyére került. A mi oldalunkon körülbelül harminc centit kilógott a vége, és, bár nem láttuk jól, úgy saccoltuk, hogy talán a másik oldalon is ez a helyzet.

- Én megyek először. Ti ketten tartsátok ezen a végén. Utána jöjjön Hee, addig te, Tae tartod ezt a végét. Aztán te jössz. Ketten fogjuk tudni tartani a túloldalt, nehogy megcsússzon – adta tudtunkra a gondolatmenetét Jjong.

- Rendben – válaszoltuk egyszerre.

Jonghyun elindult. Nagyon lassan haladt, minden lépést kétszer megfontolt, le pedig egyáltalán nem nézett. A léc simán kibírta. Heechul is elindult, ő is lassan haladt, de sokkal bizonytalanabbul. Sokszor megállt, hogy erőt vegyen magán a folytatáshoz.  Neki tovább tartott, mire átlépkedett a másik tetőre.

Jöttem én. A szívem a fülemben dobogott, és én hülye, lenéztem még azelőtt, hogy ráléptem volna a kis hidunkra. Sikeresen inamba szállt a bátorság, és megdermedtem. Moccanni sem voltam képes. A többiek a másik oldalról, némán integettek, hogy induljak. Én csak a fejemet ráztam. A tudatalattim bíztatott, hogy ha Heenek sikerült, akkor nekem is menni fog. Végül nagy nehezen felléptem a lécre. Legszívesebben becsuktam volna a szemem, de akkor biztos, hogy a mélybe zuhanok. Szép halál lenne, a zombiknak pedig könnyen szerzett ebéd.

Milliméterenként haladtam előre, és közben éreztem, ahogy a szél lökdös. Nem volt akkora ereje, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, de azért jobban örültem volna, ha nem fúj.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig tartott, mire átértem, de amikor újra biztonságos talajon álltam, megkönnyebbülten ültem le.

- Nekem ez többször nem fog menni – jelentettem ki.

- Pedig pont néztük Jonghyunnal, hogy körülbelül még négyszer kell – váltott nyugtalanító hangra Hee.

- Ne mááár! – nyafogtam, és felálltam. - Pihizzünk kicsit az árnyékban – kértem őket, de válasz nélkül el is indultam a kémény felé.

- Taehyun, vigyázz! – kiabált rám Hee, mire megfordultam. Egy undorító kéz megfogta a karom.

- Jonghyuuun! – visítottam, mint egy kislány, és erőteljesen kapálóztam, rugdalóztam, hogy kiszabaduljak. A szag, ami belőle áradt egyszerűen felkavarta a gyomrom. Az a rothadt, véres, halál-szag elviselhetetlen volt. Fejével egyre közelebb akart kerülni hozzám, de mindig ellöktem, közben arra is figyeltem, nehogy megkarmoljon valahol. A szájánál hatalmas seb virított, és undorító bogarak mászkáltak rajta. Teste körül pedig a döglegyek keringtek.

Rettegtem, és óráknak tűnt az a pár perc, amit a karmai között töltöttem el. Jonghyun egy erőteljes rúgással ellökte tőlem úgy, hogy az engem fogó keze kiszakadt a helyéről, és élettelenül esett mellém. Zihálva ugrottam a megmentőm mögé, aki a vascsövet szorongatta.

- Üss már! – kiáltottam rá, de nem mozdult.

- Nem tudom megölni, sosem öltem embert! – kiabált vissza, közben a szemét újra megindult felénk.

- Jonghyun, csináld mááár! – könyörögtem neki, de teljesen le volt dermedve. Még a cső is remegett a kezében.

Halálra voltam ijedve, főleg, amikor a dög újra felém nyúlt. Ösztönösen hátráltunk, de falnak ütköztünk. Két választásunk volt. Leugrunk, és meghalunk, vagy ez a rohadék esz meg minket.

Már csak pár lépésnyire volt tőlünk, amikor a feje hirtelen elvált a testétől. Heechul állt mögötte, vértől csöpögő csővel a kezében. Zokogva csuklottam össze, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Minden porcikám rettegett az egésztől.

Eltartott egy ideig, mire nagyjából le tudtam nyugodni. Hee és Jonghyun nem messze tőlem beszélgettek. Tudták, hogy felesleges lenne nyugtatniuk.

- Sajnálom, Tae, nem tudtam lépni. Nem ment, és majdnem megölt miattam. Nagyon sajnálom – guggolt le mellém Jjong. Hangjában az őszinte sajnálat csengett.

- Nem haragszom, nekem sem ment volna. Ha Heechul nincs, akkor… - Nem fejeztem be, hagytam, hogy a mondat vége a levegőben lógjon.

- Neki sem volt könnyű, de igen, csakis neki köszönhetjük, annak, hogy ő nem vesztette el a fejét egyből.

- Menjünk tovább, éjszakára legalább a fegyverraktárt érjük el, vagy valami biztonságos helyet, ahol aludhatunk. Minohoz már úgysem érünk oda sötétedés előtt, az utcán pedig nem biztonságos olyankor sétálni. A következő tetőn először körbenézünk! – lépett hozzánk Hee.

Nagy nehezen felálltunk, és a lécet cipelve átmentünk a másik oldalra.  Úgy éreztem, nincs elég lelkierőm újra átmászni rajta, főleg, hogy mindenem remegett. Végül nagy nehezen, de sikerült. Egyből a tető átnézésével kezdtük, de szerencsére tiszta volt a levegő.

- Ma nem megyünk tovább, mindjárt sötétedik. Együnk, aztán aludjunk egyet – mutatott a sarokba Jonghyun.

Azon az estén nem sokat aludtunk, pedig elfáradtunk. Csendben kuporogtunk egymás mellett, és figyeltünk. Néha hallani lehetett, ahogy pár kuka felborult. Ösztönösen néztem le, de semmit nem láttam, csak annyit, hogy nagy a mozgolódás. Visszaültem Hee és Jonghyun közé, és szorosan hozzájuk bújtam. Végül mégis elaludtam.