2.RÉSZ

Fél órán keresztül zötykölődtünk a szántáson keresztül. Sikeresen lerágtam mind a tíz körmömet idegességemben, és már a szám is tiszta seb volt. Nem tehettem róla, aggódtam a többiekért és saját magamért is. Nem akartam úgy meghalni, hogy a város már nem élő lakói falnak fel.

- Esélytelen, hogy ezt az egészet túléljük! – törte meg a hosszú csendet Heechul.

- Senki nem mondta, hogy túl fogjuk élni. De meg kell próbálnunk – morogta Jonghyun a volán mögül. Én nem szóltam hozzá a témához, mert egyetértettem Jjonggal. Ha úgy állunk neki, hogy nem fog menni, akkor tuti vesztünk.

- Francba is már! – fékezett le újra Jonghyun. Ijedten dőltem előre a két ülés között, hogy meg tudjam nézni, mi a probléma.

- Ki kéne kerülni – húzta el a száját Hee.

- Na igen, csakhogy ez az árok több kilométer hosszú, nekünk pedig nem lenne annyi benzinünk. Minoék háza viszont itt van két-három kilométernyire, ha élnek, akkor biztos ott vannak. Hiszen azt a házat találtuk a legbiztonságosabbnak, amikor szórakoztunk – gondolkodott Jonghyun.

- Egyből meghalunk, ha bemegyünk a városba! – akadt ki Hee Jjong tervére.

- Tolass vissza ez utcányit! – gyulladt ki a fejem felett a nem létező kis villanykörte. A két idősebb úgy nézett rám, mintha én magam is élőholt lettem volna. – Ha abban az utcában indulunk el, akkor a fegyveripar épületének a hátsó bejáratánál kötünk ki. Ha van fegyverünk, akkor nagyobb eséllyel tudunk eljutni Minoékhoz – vezettem le a tervem egy részét, hogy megértsék, miről is beszélek.

- Igen, okoska, ez mind szép és jó. Csakhogy nem tudjuk a belépőkódot, és ha ott volt fegyver, akkor már biztos mindent elvittek - pattogott tovább Hee, ami kezdett kicsit idegesítő lenni.

- Én tudom a kódot, és a vésztartalék raktárt is tudom, hol van! – emeltem fel én is a hangomat, megdöbbentve ezzel a két társam. Heenek megszólalni sem volt ideje, mert Jonghyun beletaposott a gázba, és már tolatott is. Észre sem vettem, mikor váltott.

- Én nem merek kiszállni – bámult Hee kifelé. Mindhárman rettegtünk, hogy be kell sétáljunk közéjük, de ez volt az egyetlen megoldás.

- Taehyun, a csomagtartóban van két vascső. Vedd ki őket, kezdetnek megfelelnek! – mutatott mögém Jonghyun, én pedig teljesítettem, amit kért.

A két cső körülbelül egy méter hosszú és öt centi vastag volt. Ha elég erőset sózunk a fejükre, akkor talán meg tudunk párat ölni. Persze csak akkor, ha a valóságban is ugyanúgy működik a dolog, mint a sorozatban. Ott úgy volt, hogy ha a fejét széttrancsírozták, vagy eltávolították a nyakáról, akkor a zombinak vége volt. Remélem, itt is így lesz majd.

- Amúgy, minek van vasrúd a kocsidban? – érdeklődtem, mert nem tudtam hova tenni a dolgot.

- Fő a biztonság – kacsintott egyet. Végül is igaza volt.

Jonghyun nem egy csóró fiú volt, ezt a méregdrága autója is bizonyította. Nem sok gyereknek telik ilyenre. És ami szép az egészben, nem az apja vette neki, ahogy a legtöbb gazdag srácnak, hanem megdolgozott érte. Az apja ellenezte az elején, de amikor Jonghyun elmagyarázta, hogy sokkal nagyobb dicsőség, ha maga keresi meg a pénzt rá, mint ha ajándékba kapja, megértette. Persze, Jjong a szülinapjára kapott sportkocsit nem utasította vissza.

- Az egyik cső nálam, a másik Heenél lesz. Te jössz közöttünk, így mind biztonságban leszünk – adta ki az utasításokat Jjong, én pedig odaadtam a fegyvereinket nekik.

- Tegyünk be a táskánkba egy-egy innivalót, kis kaját, és egy pokrócot. A többi cucc felesleges. Így nem fagyunk meg, ha esetleg kint kell éjszakáznunk – ajánlotta fel Heechul.

Mindenki bepakolt. Bíztatóan egymásra néztünk, aztán kinyitottuk az ajtókat, és kiszálltunk.

Halkan, nagyon halkan közelítettük meg az utcát. Itt nem voltak olyan sokan, mivel a város e része nem volt olyan forgalmas. Biztonsági okokból, a fegyveripar miatt, átköltöztették az utca lakóinak egy részét két utcával arrébb. Figyeltük minden lépésünket, nehogy hangosabb zajt csapjunk, amivel magunkra vonhatnánk a figyelmüket.

Tíz-tizenöt méter után megláttuk az elsőt. Az agyonszaggatott ruhák lógtak rajta, megalvadt, már vérnek sem nevezhető anyag borította be. A nyakát már messziről észrevehető, undorító seb borította, és a fél karja meg sem volt, csak egy csonk, aminek bőr lógott a végén. Megálltunk, és láttam, hogy Jonghyun is a hányással küszködik, de szerencsére egyikünk sem tette meg.

A zombi nem vett észre minket, ezért mikor arrébb csoszogott, folytattuk az utunkat. A sarkon megálltunk, és kilestünk.

- Nem fogunk átjutni – suttogta Heechul. Igaza volt. Mindkét irányba nézve rengetegen voltak. Két vascsővel öngyilkosság lett volna a közelükbe menni.

- Mit csináljunk? – kérdeztem halkan. Hosszú csend vette kezdetét. Mindhárman erőteljesen gondolkoztunk, mitévők legyünk.

- Fel! – mondta Jonghyun, de mi csak értetlen tekintettel meredtünk rá. – Másszatok fel a tűzlétrán a tetőre. Ha van is zombi, annyi biztos nincs, mint itt lent – folytatta, mi pedig, mikor leesett, mit mond, elindultunk felfelé a magas háztömb oldalán. Hee ment előttem, kicsit lassan a kezében tartott cső miatt.

-Te, meg a hülye ötleteid Jonghyun. Baromira útálom a magasat, erre felkell másznom a tetőre – nyavalygott Heechul előttem.

- Ha, akarsz, menj a zombik között – morogta alattam a másik. Én csak a falat bámulva másztam, mert ha lefelé, vagy felfelé néztem volna, akkor tuti leesek.

Jjongnak igaza volt, tényleg nem volt senki a tetőn. Azért csak óvatosan haladtunk, folyamatosan nézelődve, hátha mégis előkerül egy. Elérve a tető másik oldalát, tanácstalanul álltunk meg.

- Én nem tudok ekkorát ugrani, Jonghyun – jelentettem ki kisebb pánikkal.

- Én sem – rázta a fejét Hee. – Ráadásul tériszonyom is van – fejezte be. Hát, amikor lenéztem, nekem is tériszonyom lett hirtelen, ami nem csoda, mivel tizennégy emeletnyi magasságban voltunk.

- Megoldjuk – nyugtatott minket, bár szerintem ő sem tudta, mit tegyen. Gondolkozás közben leültünk a betonra, és figyeltük, ahogy lent az élőholtak fel-alá bolyongnak, élelem után kutakodva.

Jonghyun közben felállt, és a tetőn mászkált. Néha eltűnt a kémény mögött. Aztán hallottuk, hogy szólít minket. Sietve mentünk utána. Egy nagyjából négy méter hosszú, és talán fél méter széles léc mellett guggolt.

- Ha ezt át tudjuk tolni a másik tetőre, akkor át tudunk rajta menni. Elég épnek tűnik, szerintem ha egyesével megyünk, akkor elbír minket – töprengett hangosan.

- Hát, próbáljuk meg, veszteni valónk nincs – lépett a másik végéhez Hee, és megemelte.

Odacipelték a tető végéhez, és óvatosan tolni kezdték. Az elején elég szépen haladtak, de mikor a feléhez értek, nehezebb lett a helyzet. A léc azon vége, amelyik a levegőben volt, kicsit lejteni kezdett. Ha nem tartjuk elég erősen, biztos, hogy hatalmas hangzavart keltve fog a betonra esni, idevonzva az összes zombit.

Amikor elérte a másik épület falát, már csak azzal kellett megküzdenünk, hogy a végét biztonságosan rá tudjuk helyezni a betonra. Rengeteget bajlódtunk vele, de hosszas szenvedés után végre a helyére került. A mi oldalunkon körülbelül harminc centit kilógott a vége, és, bár nem láttuk jól, úgy saccoltuk, hogy talán a másik oldalon is ez a helyzet.

- Én megyek először. Ti ketten tartsátok ezen a végén. Utána jöjjön Hee, addig te, Tae tartod ezt a végét. Aztán te jössz. Ketten fogjuk tudni tartani a túloldalt, nehogy megcsússzon – adta tudtunkra a gondolatmenetét Jjong.

- Rendben – válaszoltuk egyszerre.

Jonghyun elindult. Nagyon lassan haladt, minden lépést kétszer megfontolt, le pedig egyáltalán nem nézett. A léc simán kibírta. Heechul is elindult, ő is lassan haladt, de sokkal bizonytalanabbul. Sokszor megállt, hogy erőt vegyen magán a folytatáshoz.  Neki tovább tartott, mire átlépkedett a másik tetőre.

Jöttem én. A szívem a fülemben dobogott, és én hülye, lenéztem még azelőtt, hogy ráléptem volna a kis hidunkra. Sikeresen inamba szállt a bátorság, és megdermedtem. Moccanni sem voltam képes. A többiek a másik oldalról, némán integettek, hogy induljak. Én csak a fejemet ráztam. A tudatalattim bíztatott, hogy ha Heenek sikerült, akkor nekem is menni fog. Végül nagy nehezen felléptem a lécre. Legszívesebben becsuktam volna a szemem, de akkor biztos, hogy a mélybe zuhanok. Szép halál lenne, a zombiknak pedig könnyen szerzett ebéd.

Milliméterenként haladtam előre, és közben éreztem, ahogy a szél lökdös. Nem volt akkora ereje, hogy kibillentsen az egyensúlyomból, de azért jobban örültem volna, ha nem fúj.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig tartott, mire átértem, de amikor újra biztonságos talajon álltam, megkönnyebbülten ültem le.

- Nekem ez többször nem fog menni – jelentettem ki.

- Pedig pont néztük Jonghyunnal, hogy körülbelül még négyszer kell – váltott nyugtalanító hangra Hee.

- Ne mááár! – nyafogtam, és felálltam. - Pihizzünk kicsit az árnyékban – kértem őket, de válasz nélkül el is indultam a kémény felé.

- Taehyun, vigyázz! – kiabált rám Hee, mire megfordultam. Egy undorító kéz megfogta a karom.

- Jonghyuuun! – visítottam, mint egy kislány, és erőteljesen kapálóztam, rugdalóztam, hogy kiszabaduljak. A szag, ami belőle áradt egyszerűen felkavarta a gyomrom. Az a rothadt, véres, halál-szag elviselhetetlen volt. Fejével egyre közelebb akart kerülni hozzám, de mindig ellöktem, közben arra is figyeltem, nehogy megkarmoljon valahol. A szájánál hatalmas seb virított, és undorító bogarak mászkáltak rajta. Teste körül pedig a döglegyek keringtek.

Rettegtem, és óráknak tűnt az a pár perc, amit a karmai között töltöttem el. Jonghyun egy erőteljes rúgással ellökte tőlem úgy, hogy az engem fogó keze kiszakadt a helyéről, és élettelenül esett mellém. Zihálva ugrottam a megmentőm mögé, aki a vascsövet szorongatta.

- Üss már! – kiáltottam rá, de nem mozdult.

- Nem tudom megölni, sosem öltem embert! – kiabált vissza, közben a szemét újra megindult felénk.

- Jonghyun, csináld mááár! – könyörögtem neki, de teljesen le volt dermedve. Még a cső is remegett a kezében.

Halálra voltam ijedve, főleg, amikor a dög újra felém nyúlt. Ösztönösen hátráltunk, de falnak ütköztünk. Két választásunk volt. Leugrunk, és meghalunk, vagy ez a rohadék esz meg minket.

Már csak pár lépésnyire volt tőlünk, amikor a feje hirtelen elvált a testétől. Heechul állt mögötte, vértől csöpögő csővel a kezében. Zokogva csuklottam össze, és nem tudtam abbahagyni a sírást. Minden porcikám rettegett az egésztől.

Eltartott egy ideig, mire nagyjából le tudtam nyugodni. Hee és Jonghyun nem messze tőlem beszélgettek. Tudták, hogy felesleges lenne nyugtatniuk.

- Sajnálom, Tae, nem tudtam lépni. Nem ment, és majdnem megölt miattam. Nagyon sajnálom – guggolt le mellém Jjong. Hangjában az őszinte sajnálat csengett.

- Nem haragszom, nekem sem ment volna. Ha Heechul nincs, akkor… - Nem fejeztem be, hagytam, hogy a mondat vége a levegőben lógjon.

- Neki sem volt könnyű, de igen, csakis neki köszönhetjük, annak, hogy ő nem vesztette el a fejét egyből.

- Menjünk tovább, éjszakára legalább a fegyverraktárt érjük el, vagy valami biztonságos helyet, ahol aludhatunk. Minohoz már úgysem érünk oda sötétedés előtt, az utcán pedig nem biztonságos olyankor sétálni. A következő tetőn először körbenézünk! – lépett hozzánk Hee.

Nagy nehezen felálltunk, és a lécet cipelve átmentünk a másik oldalra.  Úgy éreztem, nincs elég lelkierőm újra átmászni rajta, főleg, hogy mindenem remegett. Végül nagy nehezen, de sikerült. Egyből a tető átnézésével kezdtük, de szerencsére tiszta volt a levegő.

- Ma nem megyünk tovább, mindjárt sötétedik. Együnk, aztán aludjunk egyet – mutatott a sarokba Jonghyun.

Azon az estén nem sokat aludtunk, pedig elfáradtunk. Csendben kuporogtunk egymás mellett, és figyeltünk. Néha hallani lehetett, ahogy pár kuka felborult. Ösztönösen néztem le, de semmit nem láttam, csak annyit, hogy nagy a mozgolódás. Visszaültem Hee és Jonghyun közé, és szorosan hozzájuk bújtam. Végül mégis elaludtam. 

1.RÉSZ

- Zombiii! – kiabáltuk el a srácokkal magunkat, az éjszaka kellős közepén. Lefekvés előtt, mint mindig, The Walking Deadet néztünk, ami egy elég durva zombis sorozat.

- Mi… hol? – ugrott fel mindenki, amin mi jót röhögtünk. Ezt minden egyes alkalommal eljátszottuk, amikor a srácok itt aludtak. Volt, amikor engem is felráztak ilyennel, ijedtemben pedig egyből Mino nyakába ugrottam.

- Ez jó volt! – fogtuk a hasunkat a nevetéstől.

- Baromi vicces volt, mit ne mondjak – háborgott Taehyun.

- Igen, az volt – bólogatott erőteljesen Eli.

Ekkor még nem gondoltam volna, hogy egy viccből, valaha is valóság lehet. Amikor elkezdtük nézni a srácokkal a sorozatot, még jó mókának tűnt elképzelni, hogy mit csinálnánk, ha tényleg megtörténne. Elképzeltük, sőt még el is terveztünk mindent, hogy, ha egyik nap arra ébrednénk, hogy zombik leptek el mindent, fel legyünk készülve. De egyikünk sem hitte, hogy mire hazamegyünk a nyaralásunkból, tényleg egy ilyen helyzetbe kerülhetünk.

- Alig várom, hogy végre a srácokkal legyünk a városban – nyújtózott nagyot Jonghyun az ágyon.

- Igen, én is – értettem egyet a dologban.

A nagyszüleim farmján vendégeskedtünk. Általában mindannyian itt voltunk, de a társaság másik fele most nem ért rá, mert dolgozott. Key, és Mino sem jöttek el, pedig ők a párjaink. Próbáltunk mindent megtenni, hogy meggondolják magukat, de hajthatatlanok voltak.

Egy ideig duzzogtunk is ezen, de nélkülük is elég jól éreztük magunkat, Heechullal és Jonghyunnal, hárman is jól elvoltunk. Minden nap fürödtünk a közeli tóban, lovagoltunk és rengeteget ittunk. Az egyetlen rossz dolog a civilizációtól való távolságunk volt, ami miatt nem tudtunk sem térerőhöz, sem internethez jutni, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot a többiekkel. A legközelebbi településig is több kilométernyit kellett volna autóznunk.

- Ne nyafogjatok már annyit, pár óra, és megyünk haza. Csak kezdjetek már el végre ti is készülődni, különben holnap megyünk! – parancsolt ránk Hee. Nem tartozott a kedvenc programjaink közé a takarítás, de mivel délutánra haza akartunk érni, muszáj volt.

- Mehetünk? – kiabált Hee az autóból.

- Fél perc – szóltam vissza, közben bezártam az ajtót. Jonghyun felkapta az utolsó táskát is a földről, amit még betett a csomagtartóba, majd beültünk. Én mindig is hátul szerettem ülni, ezért ott foglaltam helyet.

- Akkor indulás – indította el az autót, és szép lassan távolodni kezdtünk a farmtól. Örültem is neki, meg nem is. Szerettem ide járni, mert itt béke és nyugalom volt. Ha ki akartam kapcsolódni, mindig itt kötöttem ki. Igaz, mióta a nagyszüleim meghaltak, kevesebbet jártam ide, mert ilyenkor mindig jobban éreztem a hiányukat.

Amikor a nagyszüleimet autóbaleset érte, és meghaltak, teljesen összetörtem lelkileg. Napokig a szobámban ültem és depiztem. A szüleim szerencsére mindent megtettek, hogy fel tudjam dolgozni az esetet, de eltartott egy ideig. Nekik köszönhetem, hogy nem fordultam teljesen magamba. Nekem már csak ők, és a haverjaim, na meg Mino maradt, akivel ekkor két éve voltunk együtt.

Már kiskorunk óta barátok voltunk, de én kezdtem egyre többet érezni iránta, ahogy telt az idő. Azt tudta, hogy meleg vagyok, és már az elején közölte, hogy őt nem zavarja. Ő, még akkor sokat volt lányokkal. Nem tetszett a dolog, de el kellett fogadnom, hogy ő hetero. Legalábbis, azt hittem, hogy az, egészen addig, amíg egy félresikerült estén, meg nem csókolt.

Sírva jött haza, mert kidobta a barátnője, akivel már több, mint egy éve együtt volt. Nem tudtam mit tenni, csak magamhoz öleltem, és hagytam, hogy kisírja magát. Aztán, egy hirtelen mozdulattal felkapta a fejét, és megcsókolt. Nekem a szívem kihagyott egy ütemet, de óvatosan visszacsókoltam. Azt hittem, hogy ezek után majd biztosan megromlik a kapcsolatunk, ezért elmondtam neki, mit is érzek iránta. Válaszként csak egy újabb csókot kaptam.

Jó pár kilométert tudtunk már magunk mögött, de érdekes módon, egyetlenegy autóval sem találkoztunk.

- Nektek ez nem furcsa? – kérdeztem hangosan.

- Micsoda? –fordult hátra Jonghyun, Hee pedig a visszapillantón keresztül figyelt.

- Hát, hogy ilyen kihalt minden. Idefele elég sok autó elhaladt mellettünk, most pedig egy sem – mondtam nekik.

- Lehet, hogy… fogalmam sincs – harapott rá Jjong a szájára.

- Mindjárt elérünk a faluhoz, lehet, hogy valami program van ott, és azért nincs senki az utakon – adott értelmes magyarázatot Hee, de nem igazán sikerült meggyőznie vele.

- Elég ijesztő – futott át rajtam a hideg, amitől még libabőrös is lettem.

- Szerintem is – értett egyet Jonghyun. Heen is látszott, hogy zavarja a dolog, de próbálta nem mutatni. Gondolom, azért, hogy ne ijedjünk meg még jobban. Feleslegesen tett így, mert nekem már az indulásunk óta fura érzésem volt. Nem tudom szavakba önteni, de a lényeg, hogy rossz előérzetem volt.

- Azt figyeljétek! – dőlt előre Jjong, kifelé mutatva az ablakon. Előttünk négy rommá tört autó feküdt az úton. Érdekes módon sem rendőr, sem tűzoltó, de még mentőautó sem volt a helyszínen, különben a roncsokat is elvitték volna.

- Mi… történt itt? – kérdeztem rémültem.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét Hee.

- Mellettük átférünk, kerüljük ki őket, és húzzunk a francba! – mondta Jjong.

Az autók mellett elhaladva csak vérfoltokat láttunk, de holttesteket nem. Nekem már a látványtól is felfordult a gyomrom. Sosem szerettem a vért, emiatt még a biológiai boncolások alól is fel voltam mentve mindig. Nem is csodálom, miután szerencsétlen állatot lehánytam a teremben.

- Ez rémes – nézett oda Heechul is, lassan elgurulva a helyről. Megkönnyebbültem, amikor előttünk újra az üres aszfaltot láttam.

- Miért hagytak így itt mindent? – remegett meg Jjong, ahogy újra felidézte az előbb látott dolgokat.

- Fogalmam sincs – rágcsáltam a szám szélét.

Egy ideig megint minden normális volt, már ha azt annak lehet nevezni, hogy senkivel sem találkoztunk. Egyfolytában az ablakon bámultam kifelé, figyelve, hogy nem látom-e meg véletlenül mondjuk az egyik balesetet szenvedettet. Hülyeségnek tűnhet, de meg voltam győződve róla, hogy nem kaptak segítséget. Ez pedig nem amiatt történt, hogy a faluban bármiféle program is lett volna. Valami nem stimmelt, és erre mérget mertem volna venni.

- Ott egy ember a földön! – taposott rá a fékre Hee, ami miatt majdnem lefejeltem az ülést. Mindhárman kiszálltunk az autóból, és a test felé közeledtünk. Nem mertünk gyorsan menni, csak lassan, alaposan körbenézve közelítettük meg.

- Szerintem halott – fogtam meg Hee karját, mielőtt közelebb ment volna.

- Lehet, de nem biztos. Ha még él, lehet, tudunk rajta segíteni – indult meg újra, mi Jjonggal pedig követtük. Minden lépéssel közelebb értünk hozzá, a szívem már háromszor olyan gyorsan vert, mint az autóban. Nem akartam, hogy halott legyen, mert akkor tuti sokkot kaptam volna.

- Elnézést, uram –szólította meg, de az alak nem mozdult. Lassan leguggolt mellé, majd finoman, a vállánál fogva, a hátára fordította.

- Úristen! – sikítottam fel, és egyből az autóhoz rohantam, magamra csapva az ajtót. Remegve húztam össze magam, és sírtam. Undorító volt. Sajnáltam szegényt, de egyszerűen rémesen nézett ki.

- Nincs semmi baj! – ült be mellém Jjong, szorosan magához ölelve, Hee pedig gyorsan indította is az autót.

- Olyan… olyan volt… mintha szét… széttépték volna – bújtam egyre jobban hozzá, de a kép újra és újra megjelent előttem. A hasán egy hatalmas nyílt seb volt, az arca feléről hiányzott a bőr, és a hús. A többit pedig már meg sem figyeltem.

- Nyugodj meg – simogatta a hátam.

 Olyan sokáig sírtam, hogy közben elaludtam. Arra ébredtem, hogy Hee és Jjong beszélgetnek.

- Nem tudom, mi lehetett, de ilyen távolság nem lehet két áldozat között, ha valamilyen állat csinálta volna. Azok nem mennek el ilyen sokat, egy egész falut pedig nem tüntetnek el csak úgy – suttogta Heechul. Próbáltam nem reagálni rá, de ösztönösen ültem fel.

- Micsoda? – kérdeztem félkómásan. – Az egész falu? - kapkodtam válaszra várva a fejem a két srác között.

- Egy árva lélek sem volt az egész faluban, csak egy-két holttest, meg hatalmas rendetlenség. Mintha egy tornádó ment volna át rajta – mesélte el Jjong.

- Akkor mi lehet ez az egész? – akadtam ki kicsit, mert kezdett idegesíteni a dolog.

- Nem tudjuk. Pont erről beszélünk. A holttestek olyanok, mintha felfalták volna őket, vagy szétszaggatták volna a testeiket. Állat nem lehet. Én ezt kizártnak tartom. Még azt sem mondanám, hogy egy pszichopata, mert azt valaki biztos kilőtte volna, vagy valami – gondolkodott hangosan Heechul.

- Próbáltuk felhívni a srácokat, de semmi. Nincs vonal – sóhajtott fel Jjong is.

- Gondoljátok, hogy… - kezdtem bele, de nem mertem folytatni. Belegondolni sem akartam.

- Nem hiszem, lehet, hogy csak technikai hiba van, vagy nem tudom – próbált megnyugtatni Hee. – Jjong, vedd át, kérlek – lassított le, végül megállt. Jonghyun kimászott mellőlem, Hee pedig átvette a helyét.

- Egy óra maximum, és elérjük a várost. Nem lenne jobb, ha a kerülő úton mennénk? – fordult hátra, mielőtt elindult volna.

- Nem tudom. Annyiból jobb lenne, hogy ha ott is van valami, akkor maximum nem kerülünk dugóba, meg nem látjuk annyira. Azt az utat kevesen ismerik – érvelt Heechul is a kerülő út mellett.

- Taehyun? – kérdeztek meg engem is.

- Nekem jó – vontam vállat, mert igazából már nem izgatott a dolog, csak Minot akartam látni. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy életben van a többiekkel együtt, és semmi baja.

- Akkor megbeszéltük – indította el az autót Jonghyun, és haladtunk tovább. Kétszer láttunk újabb autókat az út szélén, és holttesteket mellettük.

- A francba is… itt nem megyünk át, az biztos – csapott a kormányra Jjong, amikor észrevette, hogy előttünk keresztbe-kasul autók vannak. Ijesztő látványt nyújtottak.

- A városon keresztül kéne menni, de ha itt ez van, akkor ott még rosszabb – túrt bele idegesen a hajába.

- Vagy visszamegyünk a farmra, itt szerintem már senki sincs – mondta a másik lehetőséget Hee.

- Nem hagyjuk itt a többieket! – förmedtem rá, amitől ugrott egy kicsit.

- Akkor mi legyen? – kért tanácsot Jonghyun.

- Kerüljük meg a várost a földeken keresztül. Ez egy terepjáró, simán átmegy rajtuk – vontam vállat, de nem hagytam, hogy Minoékat otthagyjuk, ha még élnek.

- Rendben – tolatott vissza.

Megbántam, hogy a földeket választottam, mert szó szerint majdnem agyrázkódást kaptam az autóban. De még innen is lehetett látni, hogy a városban sem jobb a helyzet. Újra eszembe jutottak a szüleim és a srácok. Nagy valószínűséggel már nem voltak a városban, ha mégis, akkor pedig már nem éltek. Belegondolni sem mertem, hogy többé nem láthatom őket.

- Azt hiszem, ezt a város ellepték a holtak – állt meg Jonghyun.

- Igen, ezt már tudtuk eddig is. Csoda, ha valaki életben van még – mondta Hee.

- Szerintem, nem így gondolta – bámultam kifelé az ablakon, mire Heechul is ezt tette. Úgy meredtünk az elénk táruló látványra, mintha maga az ördög lépett volna elénk. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett a félelemtől. Nem tagadom, de rettentően féltem.

- A rohadt élet, ezt nem hiszem el! – nyelt nagyokat, ezzel a tudtomra adva, hogy ő is ugyanolyan állapotban van, mint én és Jonghyun.

- Az életre kelt Walking Dead – tette hozzá Jonghyun döbbenten. Pontosan úgy volt, ahogy mondta. A város azon részét, ami mellett álltunk, tényleg ellepték. Rondák, szakadtak, de legfőképpen halottak voltak.

- Keressünk egy biztonságos helyet, mondjuk a farm, az messze van, ott biztonságban lennénk – húzódott vissza Heechul.

- Nem! A többiek nélkül nem megyünk sehova! – szóltunk rá együtt. Se ő, sem pedig én nem akartuk otthagyni a szerelmünket. Tudtam, hogy élnek, éreztem, és ez az érzés nem hagyott nyugodni.

- Megkerüljük a várost! – jelentette ki magabiztosan Jonghyun, és már indult is tovább. Útközben végig a lepusztult várost néztem, és reménykedtem, hogy nem túl későn érünk majd oda.

Bevezető!

   Mi tennél akkor, ha a kitalált hülyeségből egyszer csak valóság lenne? Ha a viccből eltervezett ötleteket a valóságban kéne hasznosítanod az életben maradáshoz? 

   Song Minho, Nam Taehyun és a barátaik sosem gondoltak arra, hogy egyszer élesben kell alkalmazniuk a tervüket, de amikor Taehyun Jonghyunnal és Heechullal megy hazafelé a várostól messze eső farmról, és szembesülnek a valósággal, hirtelen kell dönteniük. Átmenjenek a többiekhez a város másik oldalára, remélve, hogy élnek még, vagy a könnyebb utat választva visszamenjenek a farmra, ahol van esélyük az élőholtak ellen? Természetesen az első lehetőség mellett döntenek, így elkezdődik az életre-halálra szóló küzdelem a fiúk és a zombik között.

   Vajon elég ügyes tervet eszeltek ki, hogy mind túléljék a harcot?