1.RÉSZ

- Zombiii! – kiabáltuk el a srácokkal magunkat, az éjszaka kellős közepén. Lefekvés előtt, mint mindig, The Walking Deadet néztünk, ami egy elég durva zombis sorozat.

- Mi… hol? – ugrott fel mindenki, amin mi jót röhögtünk. Ezt minden egyes alkalommal eljátszottuk, amikor a srácok itt aludtak. Volt, amikor engem is felráztak ilyennel, ijedtemben pedig egyből Mino nyakába ugrottam.

- Ez jó volt! – fogtuk a hasunkat a nevetéstől.

- Baromi vicces volt, mit ne mondjak – háborgott Taehyun.

- Igen, az volt – bólogatott erőteljesen Eli.

Ekkor még nem gondoltam volna, hogy egy viccből, valaha is valóság lehet. Amikor elkezdtük nézni a srácokkal a sorozatot, még jó mókának tűnt elképzelni, hogy mit csinálnánk, ha tényleg megtörténne. Elképzeltük, sőt még el is terveztünk mindent, hogy, ha egyik nap arra ébrednénk, hogy zombik leptek el mindent, fel legyünk készülve. De egyikünk sem hitte, hogy mire hazamegyünk a nyaralásunkból, tényleg egy ilyen helyzetbe kerülhetünk.

- Alig várom, hogy végre a srácokkal legyünk a városban – nyújtózott nagyot Jonghyun az ágyon.

- Igen, én is – értettem egyet a dologban.

A nagyszüleim farmján vendégeskedtünk. Általában mindannyian itt voltunk, de a társaság másik fele most nem ért rá, mert dolgozott. Key, és Mino sem jöttek el, pedig ők a párjaink. Próbáltunk mindent megtenni, hogy meggondolják magukat, de hajthatatlanok voltak.

Egy ideig duzzogtunk is ezen, de nélkülük is elég jól éreztük magunkat, Heechullal és Jonghyunnal, hárman is jól elvoltunk. Minden nap fürödtünk a közeli tóban, lovagoltunk és rengeteget ittunk. Az egyetlen rossz dolog a civilizációtól való távolságunk volt, ami miatt nem tudtunk sem térerőhöz, sem internethez jutni, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot a többiekkel. A legközelebbi településig is több kilométernyit kellett volna autóznunk.

- Ne nyafogjatok már annyit, pár óra, és megyünk haza. Csak kezdjetek már el végre ti is készülődni, különben holnap megyünk! – parancsolt ránk Hee. Nem tartozott a kedvenc programjaink közé a takarítás, de mivel délutánra haza akartunk érni, muszáj volt.

- Mehetünk? – kiabált Hee az autóból.

- Fél perc – szóltam vissza, közben bezártam az ajtót. Jonghyun felkapta az utolsó táskát is a földről, amit még betett a csomagtartóba, majd beültünk. Én mindig is hátul szerettem ülni, ezért ott foglaltam helyet.

- Akkor indulás – indította el az autót, és szép lassan távolodni kezdtünk a farmtól. Örültem is neki, meg nem is. Szerettem ide járni, mert itt béke és nyugalom volt. Ha ki akartam kapcsolódni, mindig itt kötöttem ki. Igaz, mióta a nagyszüleim meghaltak, kevesebbet jártam ide, mert ilyenkor mindig jobban éreztem a hiányukat.

Amikor a nagyszüleimet autóbaleset érte, és meghaltak, teljesen összetörtem lelkileg. Napokig a szobámban ültem és depiztem. A szüleim szerencsére mindent megtettek, hogy fel tudjam dolgozni az esetet, de eltartott egy ideig. Nekik köszönhetem, hogy nem fordultam teljesen magamba. Nekem már csak ők, és a haverjaim, na meg Mino maradt, akivel ekkor két éve voltunk együtt.

Már kiskorunk óta barátok voltunk, de én kezdtem egyre többet érezni iránta, ahogy telt az idő. Azt tudta, hogy meleg vagyok, és már az elején közölte, hogy őt nem zavarja. Ő, még akkor sokat volt lányokkal. Nem tetszett a dolog, de el kellett fogadnom, hogy ő hetero. Legalábbis, azt hittem, hogy az, egészen addig, amíg egy félresikerült estén, meg nem csókolt.

Sírva jött haza, mert kidobta a barátnője, akivel már több, mint egy éve együtt volt. Nem tudtam mit tenni, csak magamhoz öleltem, és hagytam, hogy kisírja magát. Aztán, egy hirtelen mozdulattal felkapta a fejét, és megcsókolt. Nekem a szívem kihagyott egy ütemet, de óvatosan visszacsókoltam. Azt hittem, hogy ezek után majd biztosan megromlik a kapcsolatunk, ezért elmondtam neki, mit is érzek iránta. Válaszként csak egy újabb csókot kaptam.

Jó pár kilométert tudtunk már magunk mögött, de érdekes módon, egyetlenegy autóval sem találkoztunk.

- Nektek ez nem furcsa? – kérdeztem hangosan.

- Micsoda? –fordult hátra Jonghyun, Hee pedig a visszapillantón keresztül figyelt.

- Hát, hogy ilyen kihalt minden. Idefele elég sok autó elhaladt mellettünk, most pedig egy sem – mondtam nekik.

- Lehet, hogy… fogalmam sincs – harapott rá Jjong a szájára.

- Mindjárt elérünk a faluhoz, lehet, hogy valami program van ott, és azért nincs senki az utakon – adott értelmes magyarázatot Hee, de nem igazán sikerült meggyőznie vele.

- Elég ijesztő – futott át rajtam a hideg, amitől még libabőrös is lettem.

- Szerintem is – értett egyet Jonghyun. Heen is látszott, hogy zavarja a dolog, de próbálta nem mutatni. Gondolom, azért, hogy ne ijedjünk meg még jobban. Feleslegesen tett így, mert nekem már az indulásunk óta fura érzésem volt. Nem tudom szavakba önteni, de a lényeg, hogy rossz előérzetem volt.

- Azt figyeljétek! – dőlt előre Jjong, kifelé mutatva az ablakon. Előttünk négy rommá tört autó feküdt az úton. Érdekes módon sem rendőr, sem tűzoltó, de még mentőautó sem volt a helyszínen, különben a roncsokat is elvitték volna.

- Mi… történt itt? – kérdeztem rémültem.

- Fogalmam sincs – rázta a fejét Hee.

- Mellettük átférünk, kerüljük ki őket, és húzzunk a francba! – mondta Jjong.

Az autók mellett elhaladva csak vérfoltokat láttunk, de holttesteket nem. Nekem már a látványtól is felfordult a gyomrom. Sosem szerettem a vért, emiatt még a biológiai boncolások alól is fel voltam mentve mindig. Nem is csodálom, miután szerencsétlen állatot lehánytam a teremben.

- Ez rémes – nézett oda Heechul is, lassan elgurulva a helyről. Megkönnyebbültem, amikor előttünk újra az üres aszfaltot láttam.

- Miért hagytak így itt mindent? – remegett meg Jjong, ahogy újra felidézte az előbb látott dolgokat.

- Fogalmam sincs – rágcsáltam a szám szélét.

Egy ideig megint minden normális volt, már ha azt annak lehet nevezni, hogy senkivel sem találkoztunk. Egyfolytában az ablakon bámultam kifelé, figyelve, hogy nem látom-e meg véletlenül mondjuk az egyik balesetet szenvedettet. Hülyeségnek tűnhet, de meg voltam győződve róla, hogy nem kaptak segítséget. Ez pedig nem amiatt történt, hogy a faluban bármiféle program is lett volna. Valami nem stimmelt, és erre mérget mertem volna venni.

- Ott egy ember a földön! – taposott rá a fékre Hee, ami miatt majdnem lefejeltem az ülést. Mindhárman kiszálltunk az autóból, és a test felé közeledtünk. Nem mertünk gyorsan menni, csak lassan, alaposan körbenézve közelítettük meg.

- Szerintem halott – fogtam meg Hee karját, mielőtt közelebb ment volna.

- Lehet, de nem biztos. Ha még él, lehet, tudunk rajta segíteni – indult meg újra, mi Jjonggal pedig követtük. Minden lépéssel közelebb értünk hozzá, a szívem már háromszor olyan gyorsan vert, mint az autóban. Nem akartam, hogy halott legyen, mert akkor tuti sokkot kaptam volna.

- Elnézést, uram –szólította meg, de az alak nem mozdult. Lassan leguggolt mellé, majd finoman, a vállánál fogva, a hátára fordította.

- Úristen! – sikítottam fel, és egyből az autóhoz rohantam, magamra csapva az ajtót. Remegve húztam össze magam, és sírtam. Undorító volt. Sajnáltam szegényt, de egyszerűen rémesen nézett ki.

- Nincs semmi baj! – ült be mellém Jjong, szorosan magához ölelve, Hee pedig gyorsan indította is az autót.

- Olyan… olyan volt… mintha szét… széttépték volna – bújtam egyre jobban hozzá, de a kép újra és újra megjelent előttem. A hasán egy hatalmas nyílt seb volt, az arca feléről hiányzott a bőr, és a hús. A többit pedig már meg sem figyeltem.

- Nyugodj meg – simogatta a hátam.

 Olyan sokáig sírtam, hogy közben elaludtam. Arra ébredtem, hogy Hee és Jjong beszélgetnek.

- Nem tudom, mi lehetett, de ilyen távolság nem lehet két áldozat között, ha valamilyen állat csinálta volna. Azok nem mennek el ilyen sokat, egy egész falut pedig nem tüntetnek el csak úgy – suttogta Heechul. Próbáltam nem reagálni rá, de ösztönösen ültem fel.

- Micsoda? – kérdeztem félkómásan. – Az egész falu? - kapkodtam válaszra várva a fejem a két srác között.

- Egy árva lélek sem volt az egész faluban, csak egy-két holttest, meg hatalmas rendetlenség. Mintha egy tornádó ment volna át rajta – mesélte el Jjong.

- Akkor mi lehet ez az egész? – akadtam ki kicsit, mert kezdett idegesíteni a dolog.

- Nem tudjuk. Pont erről beszélünk. A holttestek olyanok, mintha felfalták volna őket, vagy szétszaggatták volna a testeiket. Állat nem lehet. Én ezt kizártnak tartom. Még azt sem mondanám, hogy egy pszichopata, mert azt valaki biztos kilőtte volna, vagy valami – gondolkodott hangosan Heechul.

- Próbáltuk felhívni a srácokat, de semmi. Nincs vonal – sóhajtott fel Jjong is.

- Gondoljátok, hogy… - kezdtem bele, de nem mertem folytatni. Belegondolni sem akartam.

- Nem hiszem, lehet, hogy csak technikai hiba van, vagy nem tudom – próbált megnyugtatni Hee. – Jjong, vedd át, kérlek – lassított le, végül megállt. Jonghyun kimászott mellőlem, Hee pedig átvette a helyét.

- Egy óra maximum, és elérjük a várost. Nem lenne jobb, ha a kerülő úton mennénk? – fordult hátra, mielőtt elindult volna.

- Nem tudom. Annyiból jobb lenne, hogy ha ott is van valami, akkor maximum nem kerülünk dugóba, meg nem látjuk annyira. Azt az utat kevesen ismerik – érvelt Heechul is a kerülő út mellett.

- Taehyun? – kérdeztek meg engem is.

- Nekem jó – vontam vállat, mert igazából már nem izgatott a dolog, csak Minot akartam látni. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy életben van a többiekkel együtt, és semmi baja.

- Akkor megbeszéltük – indította el az autót Jonghyun, és haladtunk tovább. Kétszer láttunk újabb autókat az út szélén, és holttesteket mellettük.

- A francba is… itt nem megyünk át, az biztos – csapott a kormányra Jjong, amikor észrevette, hogy előttünk keresztbe-kasul autók vannak. Ijesztő látványt nyújtottak.

- A városon keresztül kéne menni, de ha itt ez van, akkor ott még rosszabb – túrt bele idegesen a hajába.

- Vagy visszamegyünk a farmra, itt szerintem már senki sincs – mondta a másik lehetőséget Hee.

- Nem hagyjuk itt a többieket! – förmedtem rá, amitől ugrott egy kicsit.

- Akkor mi legyen? – kért tanácsot Jonghyun.

- Kerüljük meg a várost a földeken keresztül. Ez egy terepjáró, simán átmegy rajtuk – vontam vállat, de nem hagytam, hogy Minoékat otthagyjuk, ha még élnek.

- Rendben – tolatott vissza.

Megbántam, hogy a földeket választottam, mert szó szerint majdnem agyrázkódást kaptam az autóban. De még innen is lehetett látni, hogy a városban sem jobb a helyzet. Újra eszembe jutottak a szüleim és a srácok. Nagy valószínűséggel már nem voltak a városban, ha mégis, akkor pedig már nem éltek. Belegondolni sem mertem, hogy többé nem láthatom őket.

- Azt hiszem, ezt a város ellepték a holtak – állt meg Jonghyun.

- Igen, ezt már tudtuk eddig is. Csoda, ha valaki életben van még – mondta Hee.

- Szerintem, nem így gondolta – bámultam kifelé az ablakon, mire Heechul is ezt tette. Úgy meredtünk az elénk táruló látványra, mintha maga az ördög lépett volna elénk. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett a félelemtől. Nem tagadom, de rettentően féltem.

- A rohadt élet, ezt nem hiszem el! – nyelt nagyokat, ezzel a tudtomra adva, hogy ő is ugyanolyan állapotban van, mint én és Jonghyun.

- Az életre kelt Walking Dead – tette hozzá Jonghyun döbbenten. Pontosan úgy volt, ahogy mondta. A város azon részét, ami mellett álltunk, tényleg ellepték. Rondák, szakadtak, de legfőképpen halottak voltak.

- Keressünk egy biztonságos helyet, mondjuk a farm, az messze van, ott biztonságban lennénk – húzódott vissza Heechul.

- Nem! A többiek nélkül nem megyünk sehova! – szóltunk rá együtt. Se ő, sem pedig én nem akartuk otthagyni a szerelmünket. Tudtam, hogy élnek, éreztem, és ez az érzés nem hagyott nyugodni.

- Megkerüljük a várost! – jelentette ki magabiztosan Jonghyun, és már indult is tovább. Útközben végig a lepusztult várost néztem, és reménykedtem, hogy nem túl későn érünk majd oda.